Utazós viccek32 db

Az egyik oldalon az egyszerű utas, aki idegen terepen mozog, és ettől minden kérdése egy kicsit gyanútlan. A másik oldalon azok, akiknek az utazás a munkahelye: a pilóta, a légiutas-kísérő, a kalauz, a panzió gazdája. A végszó szinte mindig az övék, és szenvtelen szakmai nyugalommal mondják ki, mert ők már mindent láttak. Az utas viszont most lát mindent először, és ez hallatszik rajta.

A helyszínek maguktól termik a helyzeteket. A vonatfülke, ahol vadidegenek néznek farkasszemet órákon át, a repülő, ahol egy fémkalitkában úgy vagyunk összezárva másokkal, hogy ki sem szállhatunk, a hajó, és az egzotikus utazások fő járműve, a teve.

Az utazás ráadásul nálunk sokáig nem volt magától értetődő dolog. A nagyszüleink nyugatra háromévente egyszer utazhattak, hivatalosan fejenként hetven dollár költőpénzzel. Az utat pedig többnyire az IBUSZ szervezte, mert más nemigen szervezhette. És persze ott volt a nyelvismeret hiánya: az oktatási rendszer sokáig nem nagyon támogatta a „nyugati” nyelveken való tanulást.

A mai utas már mást ismer. A mai fiataloknak nem nagyon ismerős az a gyomorgörcs, amit egy határátlépéstől vagy egy vámvizsgálattól való rettegés okozott. Ma már bárki jegyet válthat bárhová, de ez magával hozta az újabb problémákat és az utólag elmesélhető poénokat: a fapados járatok puritánságát a bőröndmérő ketreccel, a szállásfoglaló oldalak értékeléseinek valóságtól elrugaszkodott voltát, a felgyorsult tempót. A lényeg ugyanakkor mégsem változott: aki útra kel, idegenek ígéreteire bízza magát, és ebből a kiszolgáltatottságból lesz minden idők összes útiviccének az alapja.

A hazaút végén aztán minden a helyére kerül. A lekésett csatlakozás, a fura szálloda és a viharos átkelés otthon, az asztalnál már nem bosszúság, hanem történet. Ezt mindenki tudja, aki mesélt már nyaralásról: valaki elindul, valami történik vele, és utána nem bírja ki, hogy el ne mesélje. Az utazós vicc pontosan így születik.