Vegyes viccek12 db

Itt minden történet tiszta lappal indul, és csak egyetlen dologra támaszkodhat, a saját csattanójára. A vegyes viccek csoportja nem a maradék, hanem maga a vicc, jelmez nélkül. Megjelenik itt sok mindenki, csak éppen egyikükből sem lett önálló viccfajta. A poén itt nem abból születik, hogy tudjuk, kivel van dolgunk, hanem éppen abból, hogy nem tudjuk.

Ezek a viccek jellemzően az utolsó mondatukban dőlnek el. A történet halad a maga rendes útján, aztán a zárómondat egyetlen mozdulattal kifordítja az egészet: kiderül, hogy végig másról volt szó, vagy hogy valaki egészen más, mint akinek néztük. Az ilyen viccet nem lehet félbehagyni, mert az utolsó mondat előtt még semmit sem tudunk.

Ennek a polcnak a darabjain látszik a legtisztábban az is, hogyan él a vicc. Szerzője nincs, senki nem tudja, ki találta ki, mindenki úgy hallotta valakitől, és mesélés közben mindenki igazít rajta egy kicsit, amíg a történet el nem nyeri végleges formáját. Sok ilyen vicc tipikusan városi műfaj, a futó találkozásokon adják tovább, rosszabb időkben suttogva. A pesti vicc egyenesen fogalommá vált, külön könyv is megjelent róla ezzel a címmel.

A szájról szájra járó műfajnak Magyarországon komoly ipara is volt. A vicclap nálunk másfél évszázadon át külön újságtípusnak számított. Az elsők egyikét, az Üstököst maga Jókai Mór indította, a sort záró Ludas Matyi pedig fénykorában hetente több százezer példányban fogyott. Maga a vicc szó német jövevény, a Witz átvétele, de amit a magyar nyelv hozzátett, az a lényeg neve: a csattanó. Ez a szó mindent elmond arról, milyennek kell lennie egy jó vicc végének.

A vicc ma már ritkán hangzik el pult mellett vagy folyosón, inkább képernyőn, olvasva vagy képként, ahogy nálunk is megjelenik. A lényeg mégsem változott: szerzője továbbra sincs, csiszolódni továbbra is csiszolódik, és a besorolhatatlan darabok továbbra is ide kerülnek, a vegyes kategóriába, ahol minden poén önmagában is érték.