Politikai viccek12 db

A műfaj a diktatúrákban érte el a csúcsát. Az ötvenes években, a Rákosi-korszakban a politikai vicc bűncselekménynek számított, és börtön járt érte; a kortársak keserű öniróniával 5+2-es viccnek hívták a legjobbakat: öt év annak, aki meséli, kettő annak, aki hallgatja. Mesélték mégis, villamoson, sorban állás közben, a munkahelyi konyhában, halkan és körülnézve.

A Kádár-korszak puha diktatúrája inkább csak rosszallotta, mint üldözte, a viccek pedig addig nem látott sebességgel születtek: mire egy hír a rádióba került, a pesti vicc már készen volt róla.

Ennek a korszaknak megvan a maga állandó szereplőgárdája. A párttitkár, aki a gyűlésen kérdez, de csak egyféle választ fogad el. Kádár, akiről az ország egyszerre beszélt óvatosan és már-már családiasan. Az orosz testvérek, akiket hivatalosan szeretni kellett, de a népnek inkább rossz tapasztalata volt velük. És ott a külföld, élén Ceaușescu Romániájával, ahol a vicc még sötétebb volt, mert az élet is az volt. Ezek a darabok ma már korrajzok is: nem azt őrzik, ami történt, hanem azt, amit az emberek gondoltak róla.

Volt, aki mindezt színpadról mondhatta el. Hofi Géza a Kádár-korszak nagy kivétele: telt házak előtt mondta ki, amit az ország a konyhában suttogott, és ez furcsa módon mindkét oldalnak megérte. A közönség a színpadról hallotta vissza a saját gondolatait, a hatalom pedig hagyta, mert a kinevetett feszültség kevésbé veszélyes, mint a kimondatlan. A politikai vicc mindig is így működött: szelep volt és ellenállás egyszerre.

A rendszerváltás óta a szerepek ugyan változtak, de az alapok ugyanazok. A párttitkár helyét átvette a képviselő, a pártgyűlését a kampány, a tervgazdaságét a választási ígéret. A séma ugyanaz maradt: fent valaki mond valamit, lent valaki visszakérdez, és a kérdés mindig találóbb, mint a beszéd. A politikus folyamatosan a nép érdekéről prédikál, ő maga sem hiszi el, amit mond, de a saját zsebét megtömi pénzzel. Csak a nevek évülnek el, a viccek nem.