Munkahelyi viccek45 db

Az állandó szereplők évtizedek óta ugyanazok. A főnök magabiztos, és pontosan annyit tud a cégről, amennyit a beosztottak jónak látnak megosztani vele. A beosztott a túlélés nagymestere: mindent tud a jól időzített buzgalomról, a betegszabadságról és arról, mikor kell nagyon elfoglaltnak látszani. Mert a látszat sokkal fontosabb, mint a valóság. Ahogy a szocialista idők egyik nemzetközileg is legismertebb mondása tartja, mi úgy csinálunk, mintha dolgoznánk, ők meg úgy csinálnak, mintha fizetnének.

És persze hát a titkárnők. Akik sokszor szőkék, sokszor butuskák, de azért elég jó hatásfokkal foglalják le és csitítják el a dühös vendégeket és kollégákat, hogy a főnöknek már ne legyen rájuk nagy gondja. Persze a főnökkel való szoros kapcsolat is sokszor a vicc tárgya lehet.

Az állásinterjú külön műfaj, ahol két ember mondja egymásnak azt, amit a másik hallani szeretne, és mindketten pontosan tudják a másikról, hogy ebből semmi nem igaz. Időnként pedig megérkezik az öltönyös tanácsadó a laptopjával és a kimutatásaival, és nagyon hangzatosnak tűnő mondásokkal, amikről aztán az egyszerű kisember megmutatja, hogy mit sem érnek.

A munkahelyi vicc közben ritkán gonosz. A főnökön nevetünk, de másnap reggel köszönünk neki, és ő is pontosan tudja, hogy a folyosón róla is kering néhány történet. A vicc itt azt tudja, amit a kávészünet: közösséget csinál azokból, akik együtt szenvednek, és kibírhatóvá teszi a hétfőt.

A díszlet persze változik. Az értekezlet ma sokszor videóhívás, amelynek első percei azzal telnek, hogy valaki némán tátog, mert lenémítva maradt, a home office korában pedig a főnök nem látja, mit csinál éppen a beosztott, és a viccek szerint ez mindkettejüknek így a legjobb. A műfaj jövője felől tehát nyugodtak lehetünk: amíg lesz munka, lesz miről mesélni.