Jean-viccek12 db

Ha egy vicc úgy kezdődik, hogy az úr csönget az inasának: Jean!, mindenki tudja, mi következik: egy teljesen abszurd kérdés vagy utasítás, amelyre Jean halálos komolysággal, még abszurdabb módon felel. A poén sosem abból fakad, hogy Jean valamit rosszul csinál. Mindent pontosan úgy csinál, ahogy kérték. Csak abszurd kérésre abszurd felelet illik.

A név mindenesetre nem véletlenül külföldi, francia. A 19. században a francia és a német volt a magyar úri világ előkelő nyelve: a pesti szalonokban gyakrabban hangzott el francia és német szó, mint magyar. A viccbeli inas neve ebből a világból maradt ránk, magyaros kiejtéssel: Zsán. Hogy maga a figura mikor született, azt viszont senki nem jegyezte fel: a Jean-vicc egyszer csak itt volt, és azóta úgy viselkedik, mintha mindig is itt lett volna. Már maga a név is előkelőséget sugall, hiszen egy igazi úri háznál nem lehet a komornyik egy Dezső. Az inassal ellentétben a gazdájának nincs neve és rangja. A viccek sosem árulják el, kicsoda Jean ura: nem gróf, nem báró, egyszerűen csak az úr, akit Jean mindig ugyanúgy szólít meg: uram. Jean gazdája még a grófoknál is előkelőbb: neki már név sem kell ahhoz, hogy előkelő legyen.

A méltóságteljes komornyik Jean-tól függetlenül is a világ humorának kedvence. Az Addams Familyben Lurch két szóval lett halhatatlan (You rang?, vagyis: csengetett?), Batman mellett ott áll a rendíthetetlen Alfred. A magyar film is megalkotta a maga nagy lakájalakját. A Hyppolit, a lakáj 1931-ben készült, az egyik legelső magyar hangosfilmként, és máig játsszák: Csortos Gyula méltóságteljes komornyikja úgy forgatja fel az újgazdag Schneider úr, azaz Kabos Gyula életét, hogy közben mindvégig ő az úr a háznál. Nem is csoda: őt tisztelni kell még az úrnak is, hiszen huszonhét évig szolgált a gróféknál. A tizedes meg a többiek című nagy sikerű filmben is nagyon tipikus a komornyik alakja, aki az előkelő Albert nevet használta az eredeti neve, a Dezső helyett: akárcsak Jean-nál, egy komornyik neve hangozzék előkelően.

Az úr és a szolga kettőse a komédia egyik legrégibb párosa. Már az ókori római vígjátékokban a ravasz rabszolga jár túl az ura eszén, a commedia dell'arte szolgái ugyanezt teszik az olasz színpadon, és Figaro is okosabb a grófjánál. Jean-nál abban van a figura titka, hogy sosem lehet eldönteni, hogy ő a világ legbutább inasa, aki tényleg mindent szó szerint ért, vagy a legravaszabb, aki ezzel a viselkedéssel jelzi, hogy nem ejtették ám a feje lágyára.

Az a világ, amelyben egy úri házhoz inas járt, a második világháború után Magyarországon eltűnt: megszűntek a nagy úri háztartások, a libériás inas emlékké vált. A Jean-vicc ezzel szemben örök: ugyanúgy mesélték a kommunizmus idején, mint napjainkban. Az úr minden nap újra csönget, Jean minden nap újra pontosan azt teszi, amit mondtak neki, és ez még sokáig így marad, mert egy jó félreértés sosem megy ki a divatból.