Művészviccek17 db

A viccek legnagyobb terepe a zene világa. A karmester és a zenekar viszonya a viccekben olyan, mint a főnöké és a beosztottaké, azzal a különbséggel, hogy itt mindenki azonnal hallja, ha valaki hibázik, és a zenészek ezt nem hagyják szó nélkül. Örök téma a gázsi, a próba, az öltöző és a lazsáló kolléga. A zenészhumor ráadásul világjelenség: a zenekarokban évtizedek óta a brácsások viselik a viccek célpontjának szerepét, és ezt a hagyományt maguk a zenészek tartják életben.

A festők terepe a galéria és a múzeum. Ott áll egymás mellett a saját nagyságától elaléló festő, a műértő, aki mindenről messziről megmondja, milyen stílus, és a látogató, aki hangosan kimondja, amit a többiek csak gondolnak. A modern művészetnél a helyzet külön izgalmas, mert néha tényleg nem egyértelmű, mi a mű: egy olasz múzeumban egyszer a takarítók zsákokba szedték az üvegekből, konfettiből és csikkekből álló installációt, mert azt hitték, az előző esti fogadás maradékát takarítják. A vicc tehát nem túloz. Legfeljebb pontosan lejegyzi, ami a valóságban is megtörténik.

A színészek külön kasztot alkotnak a műfajban. A régi pesti színházi világ tele volt történetekkel, amelyeket máig könyvek és újságrovatok őriznek, és ezeknek a színészanekdotáknak megvannak a maguk állandó hősei is. A viccbeli színész hiú, folyton rivalizál, és a szerepéből akkor sem esik ki, amikor éppen nincs színpadon.

A műfaj a legnagyobbakat sem kíméli: Petőfi a viccekben is betér a Pilvax kávéházba, ahonnan a valóságban a márciusi forradalom elindult. A magyar művészélet sosem volt messze a kávéháztól, és a viccek ezt pontosan tudják.

A közönség örök mondata a kiállításon az, hogy ezt én is meg tudtam volna festeni. A művészeké erre az, hogy akkor miért nem festetted meg. A művészvicc ebből a beszélgetésből él, és mindenki jól jár vele: mi kimondhatjuk, amit a képek előtt gondolunk, a művészek pedig megmutathatják, hogy magukon nevetni külön művészet, és ők ezt is művészi szinten űzik.